Félrekompenzált mellékhatások
Bár a vállalatokra rakódó terhek mérséklése központi célkitűzés az adópolitikában, az "egy lépés előre, kettő hátra" esetével újra és újra találkozhatunk. Állatorvosi ló a bérkompenzáció rendszere.
Januárban lépett életbe a bérkompenzáció, amely a vállalatok versenyképességének javítását célzó rendszerszintű adóátalakítások egyes elemeinek negatív társadalmi mellékhatásait hivatott orvosolni. Ez a megoldás azonban pont az eredeti szándék szerint támogatni kívánt vállalati szektort sújtja jelentős anyagi és adminisztratív többletteherrel.
A kormány gazdaságpolitikájának egyik deklaráltan kiemelt célja a vállalkozások terheinek csökkentése által versenyképességük növelése. Ennek fényében az elmúlt közel két évben számos intézkedést hoztak meg ebben a szellemben: jelentősen csökkent a társasági adó mértéke, csökkent az adófajták száma, egyszerűsödtek az illetékszabályok, és bevezették az arányos, egykulcsos 16 százalékos személyijövedelemadó-rendszert is. Az adórendszer közelmúltbéli változásainak egyik mellékhatásaként azonban az alacsonyabb jövedelmű dolgozók nettó bérére helyeződött a nyomás. Társadalompolitikai okok miatt a kormány helyesen nem hagyhatta, hogy teljes egészében az alacsonyan kereső rétegek „finanszírozzák” a vállalatok versenyképességét javítani szándékozott intézkedéseket, így rendeletben előírták a havi bruttó 216 805 forint alatt kereső dolgozók elvárt béremelését.
Ez a bérkompenzáció, amelynek január elsejei életbe lépésével véget ért az a korábbi rendszer, miszerint a versenyszférában tevékenykedő vállalatok vezetői saját maguk dönthették el – adott esetben konzultálva a munkavállalók érdekvédelmi szervezeteivel-, hogy kívánják-e emelni az alkalmazottak fizetését az új évben, s ha igen, akkor mekkora mértékben. Bár hangsúlyozandó, hogy a bérkompenzáció nem kötelező, a béremelés elméletileg az idén is a munkáltató döntésén alapul, azonban ha a cégek nem teljesítik az elvárt emelést az érintett dolgozóik legalább kétharmadánál, akkor komoly hátrányt szenvedhetnek több területen. Többek közt két évig nem indulhatnak közbeszerzési eljárásokon ajánlattevőként, és a központi költségvetésből, valamint az elkülönített állami pénzalapokból származó támogatásban sem részesülhetnek. Ez egyes iparágakban, például az építőiparban, gyakorlatilag a vállalatok ellehetetlenülését jelentené.
A bérkompenzáció tehát számos cégnek „kötelezően választható” pluszterhet jelent, nemcsak anyagit, hanem adminisztrációsat is, hiszen az elvárt béremelés teljesítése, az ehhez igénybe vehető adókedvezmény és támogatás érvényesítése hatalmas papírmunkával is jár. Számos kisebb cégnél már egyenesen arra panaszkodnak, hogy nem rendelkeznek a kellő infrastruktúrával a bérkompenzáció kiszámítására, levezénylésére. De arról is hallani, hogy egyes cégek különböző trükkökkel próbálnak úgy eleget tenni a bérkompenzációnak, hogy ne növekedjenek a költségeik, például a béren kívüli juttatások megnyirbálásával. Akiket pedig tevékenységüknél fogva nem érintik az esetleges szankciók, gyakran elzárkóznak a kompenzációtól. Utóbbi két esetben pedig végső soron mégiscsak a dolgozók járnak rosszul.
Összességében tehát az történt, hogy a kormány a vállalkozások versenyképességének javítását célzó adóváltozások társadalmi költségeit magukkal a cégekkel fizettetné meg, amelyek a szankciók nyomására vagy megteszik ezt, vagy nem. A helyzet azonban ellentétes hatást váltott ki az eredeti szándékkal: nem javítja, hanem rontja a bérkompenzáció előtt fejet hajtó cégek versenyképességét, amellett, hogy teljes zűrzavart okozott a vállalati szférában. Ez pedig kellemetlen precedenst teremthet, hiszen hiába tervez további, a versenyképességet javító, a vállalkozások adó- és járulékterheit csökkentő lépéseket a kormány, ha ez a mérleg másik nyelvében ismét komolyabb kötelező terhekkel, adminisztratív többletfeladatokkal, illetve bizonytalansággal járna. Nyilvánvalóan nehéz megalkotni egy olyan adó- és járulékrendszert, amely egyszerre szolgálja a vállalati szféra versenyképességét és a társadalmi igazságosság fenntartását. Azonban biztosan nem lehet jó megoldás az, amely az előbbi szempontot figyelmen kívül hagyja, utólagosan pedig „félrekompenzálja” az esetlegesen vele járó mellékhatásokat. Ez ugyanis az egy lépést előre, kettőt hátra tipikus esete.
