Európai Bizottság: csak rövid távú megoldás az áfaemelés

A fogyasztást és a vagyont terhelő adók növelésével igyekeztek a válság nyomán keletkezett költségvetési lyukakat az uniós országok betömködni – derül ki az Európai Bizottság közelmúltban kiadott tanulmányából. A tagállamok 2010. január 1-je és 2011. június 30-a közötti adópolitikai lépéseit áttekintő anyag megállapításai szerint az említett másfél évben a tagállamok legtöbbje állami adóssággá konvertálta a 2008 végére összegyűlt és 2009-ben drasztikus gyorsasággal és mértékben leértékelt lakossági és vállalati adósságokat, követve az akkor még tetszetős amerikai példát. A tanulmány szerint azóta azonban kiderült, hogy a kormányak ezzel csak időt nyertek, nem megoldást. Rövid távon gondolkoztak, tünetet kezeltek, és jócskán elszámolták magukat a fogyasztás és a kereslet feltámasztásával kapcsolatban.

A tagállamok fiskális politikái csak 2011-ben kezdtek el együtt mozogni, 2010-ben még nem volt határozott, egységes iránya az elvárt, a szükséges és kívánatos adóváltoztatásoknak. Ennek részben az volt az oka, hogy az államok eladósodottsága lassabban és nem egyszerre érte el a kritikus szintet.

A fogyasztást és a vagyont terhelő adók (áfa, jövedéki adó, ingatlanadó) emelésével a tagállamok könnyen és gyorsan próbáltak, illetve próbálnak többletbevételhez jutni. A legtöbb tagállam élt is ezzel a lehetőséggel.

A (személyi és társasági) jövedelmet terhelő adók, illetve a munkát terhelő járulékterhek módosítása már közel sem mutat ilyen egységes képet. Néhány tagállam ezeket is emelte, míg mások inkább csökkentették ezeket a terheket, így „kompenzálva” a fogyasztási adók emeléséért (érdemes összehasonlítani az áfát növelő és a társasági adót csökkentő országok listáját). Utóbbiak közül sokan a belső kereslet és a munkahelyek számának növekedését várták az adócsökkentésektől (Magyarország is). Most már látszik, hogy ehelyett a megtakarítások nőttek, aminek nincsen közvetlen gazdaságélénkítő hatása, mivel (egyéb okok miatt) a bankok hitelkihelyezése régóta nem látott mélyponton van.

A fogyasztást adóztatni könnyű, nem véletlen, hogy a legtöbb tagállam élt is ezzel a lehetőséggel. Ugyanakkor kritikusnak kell lenni a csökkenő fogyasztást növekvő mértékben adóztató döntések értékével, hasznával, végső soron pedig értelmével szemben. A fogyasztás adóztatása növekvő gazdaság esetén jelent biztos bevételi forrást. A stagnáló vagy csökkenő tagállamok teljesítőképessége ezen a téren legalábbis kérdéses.

A tanulmány végén az Európai Bizottság néhány kívánatos irányt fogalmaz meg a tagállami adórendszerek fejlesztéséhez: ilyenek az adóbevételek biztosítása és növelése, növekedést támogató adórendszerek kidolgozása, valamint egyes adók „finomhangolása”, hatékonyabbá tétele – a tanulmány szerint például nem feltétlenül indokolt sem az alapvető élelmiszerek, sem a távhő (és egyéb energiák) csökkentett áfakulcsait fenntartani.

Nem látszik még, melyik tagállam „tett jó lóra” fiskális politikájával, bár nagyon valószínű, hogy semelyik tagállam sem könyvelhet el igazi sikereket ezen a téren. A tagállamok gazdaságai a túlélésért játszanak: a régi szabályok szerint, de már az új pályán. A GDP, a munkahelyek száma, a belső kereslet, a hangulatindexek, és nagyon sok más mérőszám is arról tanúskodik, hogy a döntéshozók még mindig nem tudják elképzelni, hogyan lehetne kinőni az adósságot. Egyre valószínűbb, hogy a fogyasztási adók növelése, illetve újragondolása nem biztosít elég forrást a jövedelmet terhelő adók csökkentéséhez, illetve a felhalmozott adósságok eltüntetéséhez. Kiadást kell csökkenteni. Nincs mese.