Gondolatok a rehabilitációs járulékról

„Bement az első negyedéves rehab?” – kérdezte az egyik ügyfél a kollégámat a minap. Mire én elgondolkodtam – mennyire hatékony módja-e egy nemes cél elérésének a rehabilitációs járulék jelenlegi beszedési és felhasználási módja?Lássuk a tényeket. A rehabilitációs járulék 2010-től az ötszörösére nőtt. Azon társaságoknak, akik 20 főnél több munkavállalót foglalkoztatnak, a statisztikai állományi létszám 5 százaléka után évente, fejenként – a tavalyi 177,6 ezer forint helyett – 964.500 Ft-ot kell fizetni. Mivel a megváltozott munkaképességű munkavállalók alkalmazása csökkenti azt a létszámot, ami után járulékot kell fizetni, kifejezetten megéri őket foglalkoztatni. Ráadásul, ha a dolgozók legalább 5 százaléka megváltozott munkaképességű, akkor a társaságnak már egyáltalán nem kell rehabilitációs járulékot fizetnie.

De miért is történt az emelés? A járulék mértékének drasztikus megemelése mögött nyilvánvalóan az a megfontolás állt, hogy a társaságok a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásának megnövekedett alternatív költsége láttán, hozzák meg könnyebben a döntést és adjanak munkalehetőséget ezeknek az embereknek is. Magyarország le van maradva ezen a téren: míg a fejlett országokban a megváltozott munkaképességűek 30-40 százaléka dolgozik, Magyarországon ez az érték jóval 10% alatt van. A számok mellett érdemes megjegyezni azt is, hogy szakmai vélemények szerint még ennél is lehetne magasabb a hozzájárulás!

El kell ismerni, a rehabilitációs járulék mértékének megemelése kecsegtető eredményeket hozott – de csak rövidtávon. A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) a korábbi, évi egy-két társasági megkereséssel szemben 2010 januárjában már tucatnyi cégnek segített abban, hogy megváltozott munkaképességű alkalmazottat tudjon foglalkoztatni.

Ha csupán ezt nézzük, akkor akár mondhatnánk, hogy elérte célját a nagymértékű járulékemelés – de vajon tényleg igaz ez? Öt hónap elteltével az eredmények vegyesek. Az egyik oldalon állnak a vállalkozások, melyek egy része kiskapukat használ. Azokat az alkalmazottakat, akik megváltozott munkaképességűnek minősíthetőek, ekként foglalkoztatják tovább. Emellett a munkaerő kölcsönzés is gyakori a járulékfizetés elkerülésére, hiszen a bérelt munkaerő nem számítandó bele az állományi létszámba, így járulékfizetés alapját sem képezi. A másik oldalon ott az állam, mely a beszedett pénz elosztásáról gondoskodik – és nem éppen megfelelően. Annak ellenére, hogy 2010-re több mint 60 milliárd forint a tervezett rehab-bevétel, a helyzet nem reményteli. Az összeg felhasználása ugyanis nem célzottan történik. Mivel a járulékból befolyt pénz a munkaerő-piaci alapba kerül, nem csak a megváltozott munkaképességűek munkába állását szolgálja és éppen ezért alkalmatlan az elvárt és egyébként nemes cél megvalósítására.

Azonban mégis érdemes lenne átgondolni, hogy a jelenleg parlagon hagyott megváltozott munkaképességűek munkaerő-potenciálját hogyan lehetne a jelenleginél hatékonyabban kihasználni? Szakértők szerint a jelenlegi helyzetben 5 év alatt nagyjából 5 százalékkal lehet emelni a megváltozott munkaképességű munkavállalók arányát. Az uniós szint azonban 30 százalék, aminek eléréséhez nekünk jelenleg 20 év is kevés volna.

Mi lehetne a megoldás? Véleményem szerint, nem elég, ha a megváltozott munkaképességűek nem alkalmazását büntetnénk. Fejleszteni kell az ilyen munkaerő önálló értékét is! A rehabilitációs járulék ugyanis csak akkor lesz képes rendszerszinten is kifejteni hatását, ha az felkészült, naprakész szaktudású, nyelvet/nyelveket beszélő munkaerőt is jelent. Ehhez a célhoz pedig szervezet és erőforrások kellenek – amire erre elvileg több mint 60 milliárdnyi lenne.

Úgy gondolom a megváltozott munkaképességűek nagyobb mértékű alkalmazása elsősorban szabályozási és nem szemléletbeli akadályok leküzdésén múlik. Az akadályok csak akkor múlnak el, ha észrevesszük és rendszerszinten megoldjuk őket.